Azzal fejeztem be az előző bejegyzést, hogy megtudtuk, babát várok. Tudtuk, hogy készül a gyerek, nem erről van szó, de azért mégis hatalmas meglepetés volt, hogy ilyen gyorsan reagált az a kis lélek a mi felhívásunkra, hogy jöhet. A környezetemben többen vannak, akik éveket vártak vagy még mindig várnak arra, hogy gyerekük legyen. Én mégis néhányszor azt gondoltam, hogy hagynám a fenébe az egészet.

Megtudtam, hogy terhes vagyok, és talán már másnap iszonyú beteg lettem. Biztos van ennek orvosi magyarázata is, én inkább azt gondolom, a lelkemnek még nem volt ideje lekövetni az agyamban megszülető gondolatot, hogy gyereket akarunk és így tiltakozott a hatalmas változás ellen.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy azokban a hetekben egyébként is dolgozhattam itthon, így tudtam az otthonomban haldokolni. Volt, hogy elindultam az irodába, de már a villamosmegálló felé tartva rájöttem, hogy nem fog menni a közel egy órás tömegközlekedés és visszafordultam. Valójában akár szerencsésnek is mondhatnám magam, hiszen nem volt folyamatos hányás az első 12 hetem, csak 1-2 alkalom volt, inkább az állandó pocsék közérzet volt a nagyon idegesítő. Én legalábbis így élem meg, ha beteg vagyok vagy rosszul érzem magam. Egyre idegesebb vagyok. Egyébként azóta már látom ugyanezt Bencén is. Szegény nemrég sikeresen lebetegedett és volt olyan, hogy feküdt hason, hallottam, hogy nem kap levegőt az orrán, meg köhög is és egyszer csak mérgesen felkiáltott. :D Na így éreztem sokszor én is magam.
Azt nem mondta nekem senki, hogy a kezdetektől folyamatosan álmos leszek. Az estéink hamar eljutottak oda, hogy én már 8-kor az ágyon feküdtem és sajnáltam magam, mert fáradt voltam és pocsék volt minden és ez hétről hétre csak rosszabb lett. Most, hogy azért már megszépítő messzeségben van ez is, akárcsak a szülés, rengeteg dolgot elfelejtettem már.

Amire viszont élesen emlékszem, az az, hogy bár kitaláltuk, hogy gyereket akarunk, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy hogy lesz belőlem anya. Még mindig nem szerettem a kisbabákat, nem vágytam babaruhákat vásárolgatni, nem lett semmilyen cuki kismamás szokásom sem. Szóval egyre jobban pánikoltam, mi lesz, ha megszületik a baba.
Azért voltak halvány reménysugarak. Például az első ultrahang. Mikor meghallottam a szívverését. Na akkor azért könnybe lábadt a szemem. Mondtam is a dokinak, hogy hát, ez tényleg egy gyerek, nincs mese... Eddig sem voltam oda az abortuszért, azt gondoltam, jobb a megelőzés, de ezután aztán tényleg nehéz volt elképzelni, hogy milyen lehet azután, hogy az ember meghallotta valaki másnak a szívverését a saját testében. Aztán amikor elkezdett mocorogni, az is nagyon jó érzés volt. Addigra persze már ezren megkérdezték, hogy mozog-e már, mit érzek stb. Ami egyébként marhára idegesített, pont amiatt, hogy ők bár jó szándékból tették fel a kérdéseiket, zavart, hogy ők jobban beleélik magukat az én terhességembe, mint én magam.

Igyekeztem nem tudomást venni az idő múlásáról. Ugyanúgy dolgoztam, mint előtte. Kb. az 5. hónap után már szinte mindenhol, amikor szóba került, hogy dolgozom, meglepődtek az emberek. Teljesen kiakadtam. Nem beteg voltam, csak gyereket vártam. Persze közben hallottam egy-egy olyat is, aki már akkor otthon maradt, mikor megtudta, babát vár, vagy már az 5. hónaptól kiíratta magát. Engem megütött volna a guta otthon. Arról nem is beszélve, hogy mennyi időm lett volna kismamás fórumokat, oldalakat, csoportokat böngészni, amitől még inkább átjárt volna a félelem a szüléstől. Így is, a családban többször előfordult, hogy mikor testvéreimhez mentem be szülés után a kórházba és elmondták, milyen volt (persze a finomított verzió hangzott el), azt mondtam, hogy na látod, ezért nem fogok én soha szülni... A hugom már el sem mesélte a sajátját (az övé volt a 2. baba a családban). Szerintem anyu megtiltotta neki, nehogy még ő is elvegye a kedvem a babázástól. :D

Szerencsére mivel dolgoztam, így nem volt időm fórumokat, kismama oldalakat böngészni, így rengeteg felesleges idegeskedéstől megkíméltem magam. Hogy mennyi hülyeséget lehet olvasni mindenféle kismamás csoportban, az döbbenet. Na a szülés óta persze én is tag vagyok egy-két ilyen csoportban. Ezért is született meg a blogírás gondolata. Egy csomó butaságot olvasok ott és utálok hülyékkel vitatkozni (persze a hülyeség is csak nézőpont kérdése), inkább majd itt jól leírom a véleményem ezekről a dolgokról. Aztán ki tudja, lehet, ez ösztönöz valaki mást arra, hogy ő is írjon, hogy az én hülyeségeimről mondjon véleményt. Ördögi kör ez, viszont micsoda ösztönző erő... :D

Na, visszakanyarodva a témához. Szerintem valamikor a 20. hét környékén éreztem először a babát mozogni. Azt hiszem, ott vált valódivá - jobb későn, mint soha -, hogy valaki van a pocakban. Korábban sosem értettem, hogy minek simogatják folyamatosan a kismamák a pocakjukat. Persze én is ilyen lettem. Hiszen éreztem, hogy mozog, hogy ficánkol. Irtó cuki volt. Mivel én kb. 15 kg túlsúllyal kezdtem a babavárást, kevésbé látszott a mozgása, de az utolsó hetekben azért itt-ott kidugta a testrészeit, így a párom is láthatta, sőt néha érezhette is a ficánkolást.

Nem maradhat ki a tapizás kérdés sem ebből az időszakból. Nem tudom, hogy másoknál ez hogy lehet ilyen ösztönös, de halálra idegesített, hogy boldog-boldogtalan meg akarta fogni a hasam. Mondjuk nekem szerintem még szerencsém volt, mert tök idegeneknek nem jutott eszébe, a nagyon közeli ismerősöknek pedig azért nem, mert ők már ismerték a szemmel verős tekintetemet és meg sem merték kísérelni (a kettő között még mindig van egy népes tábor). Kivéve a sógorom, akit ez nem különösebben érdekelt. :D Neki a hugom hívta fel a figyelmét a néhány nappal korábban facebookon megosztott videóra, amit természetesen célzásnak szántam. Ebben egy kismama pocakját fogdossák meg ismeretlenek, amire az ő válasza, hogy ugyanezen emberek mellét és fenekét tapogatja össze, amin persze ők meglepődnek. Na de tényleg! Én sem fogdosom más fenekét, ők miért fogdossák az én hasamat? A videót látta egy kedves ismerősöm is, aki másnap mondta is, hogy ő azért simogatta meg a hasam, mert amikor találkozunk, nekem köszön, de Bencét is kell valahogy köszönteni. :D Jól bánik a szavakkal...
A vége felé még rosszabb volt a helyzet. A szomszéd néni közölte, hogy biztos elefántot fogok szülni, az ismeretlen kutyás hölgy az utcán pedig kutyasétáltatás közben tanácsokat adott, hogy ne hízzak majd el szoptatás alatt és egyébként is, hogy hogy kell szoptatni. Nem vagyok valami felkészült az ilyen dolgokban, szemben egyik ismerősömmel, én ilyenkor ledöbbenek, nem tudok valami frappáns válasszal előállni. Hogy jut eszébe teljesen ismeretlen embereknek arról oktatást tartani, hogy mit kell majd tennem a mellemmel és a testemmel, amikor megszültem?

A terhesség vége felé járunk. Egy hasonló gondolkodású kolléganőm kérdezte is: na, egyre áldottabb állapotban vagy, mi? Igen, valahogy így éreztem magam, mikor már egy nagy lufi volt az egész testem. A járás sem volt már nagy élmény, a kezeimről le kellett venni a gyűrűket, a bokámat már nem láttam, pedig korábban az volt a nagy büszkeségem, szép vékony és csontos. Volt...

A terv az volt, hogy azért az utolsó hónapban már maradok itthon, hogy végre rászánjam magam és ráhangolódjak az anyaság kérdésre, illetve hogy eszeveszett vásárlásba kezdjek valami bababoltban. Persze ez utóbbi nem történt meg és Bence az egy hónapot sem várta ki. A dokim határozott álláspontja volt, hogy Bence július 29-én fog születni, így hivatalosan szülési szabadságra június 28-án mehettem. Kivártam a június végét, szóval július 1-től voltam itthon. Én biztos voltam benne, hogy Bence előbb fog megszületni. Persze ebben is benne volt Zsuzsi, az asztrológusom keze. Mindig azt mondta, hogy a legjobb az lenne, ha a baba rák lenne. Szóval én kitaláltam, mi lenne a legjobb időpont a szülésre. És ezt meg is beszéltem Bencével.

Összességében a terhességről: nekem ez nem áldott állapot, sem nem várandósság volt, inkább terhesség. Nem volt átszellemültség, nem volt üdvözült arckifejezésem, sem semmi hasonló. Sokat szenvedtem, sokszor nagyon sajnáltam magam, hogy erről aztán nem volt szó... Persze, azért amikor már éreztem és láttam, hogy hogy ficereg a pocakomban Bence, az nagyon jó volt és sokat simogattam (de ezt titkoltam mindenki előtt), hiszen én egy kemény, gyerekellenes csaj vagyok. ;) Azt hiszem - de erről talán a kollégáim tudnának inkább mesélni - többször tűntem dühösnek és fáradtnak, mint boldognak. Szerencsére ez később megváltozott...