Van egy anyuka ismerősöm 2 éves kisfiúval, aki nemrég azt mondta, hogy nehezen viseli az anyaságot, a bezártságot. Azt mondja, szuperek a fotóim a facebookon, látszik rajtunk, hogy mi milyen boldogok vagyunk, mindig megyünk és látszik, hogy én milyen szuperanyu vagyok. Egyrészt, ha a nagy egészt nézem, tényleg nagyon boldog vagyok, van egy örökmozgó egészséges kisfiam és egy párom, aki mindent megtesz azért, hogy nekünk jó legyen. Másrészt szuperanyu nem létezik. Mikor ma fél 12-kor az ágyban feküdtem és épp Bencét próbáltam elaltatni, megfogalmazódott bennem, hogy írok a délelőttömről egy facebook posztot. Amikor elkezdtem írni, úgy döntöttem, inkább blogbejegyzés lesz belőle, mert nem fér bele pár mondatba a mondandóm.Szóval a ma délelőttünk.

Gábor napja azzal kezdődik minden hajnalban, hogy összetakarítja az előszobában a kutyapisit, mivel a mi csodás yorkink minden reggelre megörvendeztet bennünket egy-két nagy adaggal. Ez ma reggel is így volt. Ma Gábor fél 6-kor kelt, felmosta a padlót, levitte a kutyát és elindult fotós lest építeni.

A mi délelőttünk pedig reggel 8-kor kezdődött, szerencsémre Bence akkor kelt csak fel. Már egy ideje le tud mászni az ágyról, ma is így tett és kiment a nappaliba megnézni, minden játéka megvan-e még. Ez nekem negyed óra szusszanást jelent, amíg magamhoz térhetek az ágyban fekve. Ezután rájött, hogy van a játékoknál fontosabb dolog is az életben, ez pedig a cici, úgyhogy megjelent az ágy mellett, hogy vegyem fel. Éjszaka még kel néhányszor szopizni, hajnalban is még megszoptatom, úgyhogy legalább 2 órát kellett cici nélkül kibírnia. Semmi gond, szeretem az összebújást, amivel a szoptatás jár. Igaz, hogy néha azért lehetne már kicsivel kevesebbszer igény rá.

Ezután általában az ágyban hentergünk, játszunk kicsit, dögönyözöm, mondókázunk, nevetünk és aztán kezdődik a nap. Ma is valahogy így volt, de Bence még nem akarta, hogy lemásszunk az ágyról, így kezdődött az első sikítva sírás. Közben én lehúztam az ágyneműt, mert már jócskán ideje volt lecserélni. Közben a sírás folytatódott. Én próbálom nyugtatni, elmagyarázni, hogy ezt most meg kell csinálni, de semmi hatás.

Ezen is túl vagyunk. Ágynemű be a mosógépbe. Elindul a mosás. Bencének ez nagyon tetszik, szereti nézni, ahogy pörög a dob. Szereti csavargatni a gombokat, így újra és újra elmondom, hogy nem tekergetjük, mert olyankor leáll a mosógép. Nem igazán hatja meg, úgyhogy újra sírni kezd. Ekkor felrakom a mosógépre, hátha csendben marad, amíg bekeverem a hajfestéket. Ó, anya megint óvatlan volt, Bence feláll és elkezdi kipakolni a fürdőszoba szekrényt, kezdve a még szüléskor a kórházba vitt ülőke fertőtlenítő pumpás spray-vel, amit a szájába akar dugni. Már megint el kell keserítenem, ezt is kiveszem a kezéből. Közben bekevertem a festéket, gyerek üvölt. Leülünk a földre, hogy szopizzon, mert megint a pólómat rángatja. Egy cici nem cici, kell a másik is. OK, átül a másik combomra. Akkora lendülettel kapja be a cicit, hogy jól megharapja. Kezd sok lenni a délelőtt, sírni kezdek. Kitalálom, hogy odahozom az etetőszéket a fürdőajtóba, gyerek bele, papírok és nyomda 16 kis bélyegzővel a tálcára. Szuper, a hajam felét már be tudtam festeni. Ekkor Bence úgy dönt, hogy szopogatni kezdi a nyomdát. Mikor elveszem és elmondom, hogy nem szopogatjuk a tintás végét (se), akkor megint sírásban tör ki és dobálni kezdi a többi bélyegzőt. Kiveszem az etetőszékből. Sírás újra. Megint fel a mosógépre, én festem tovább a hajam, ő közben kipakolja a szekrényt. Nem baj, végeztem, mosás megy, mehetünk reggelit csinálni.

Csak két tojás van itthon, úgyhogy rántotta már nem lesz. Múltkor jól sikerült a paleo amerikai palacsinta, gondoltam, sütök megint. Közben a lábamnál sírás kezdődik, vegyem fel, vele foglalkozzak. Rángatja le a nadrágomat. OK, felteszem a konyha pultra, míg bekeverem a tésztát. Részt akar venni, úgyhogy ő is belematat a villával. Elkezdem sütni a palacsintát, gyerek üvölt, hogy ő még kevergetni akar. Oda ültetem magam mellé a pultra, hogy lássa a serpenyőt. Közben kevergeti a tésztát. Látta, hogy én a kanállal a serpenyőbe tettem a tésztát, úgyhogy ő is kivesz egy kanálnyit és a tál alá tett deszkára borít néhány adagot. Akkor elmagyarázom, hogy ha oda teszi, nem lesz belőle palacsinta és letakarítom a deszkát. Sül a palacsinta, de rá kell jöjjek, hogy módosítanom kell az elképzelésemet, mert sok lett a többi hozzávaló a tojáshoz képest, úgyhogy az egész szétesik. Semmi gond, lesz belőle paleo császármorzsa. Közben jelez a telefonom, hogy lejárt a 40 perc, amíg a festéknek a hajamon kellett lennie. OK, gáz elzár, be a fürdőbe. Mosom le a festéket, gyerek ül a mosógépen. Fejem épp lóg a kádba, mikor centrifugázás közben kattanás hallatszik. Ezzel még nem is foglalkoznék, mert előfordul, hogy nem jól rendeződtek a ruhák a gépbe és ilyenkor rendezgeti kicsit forgás közben. Amikor viszont égett szagot érzek és látom, hogy a dobból épp füst száll fel és a gép belsejében a tiszta ágynemű körül gomolyog, akkor nem vagyok maradéktalanul boldog. Gép leállít, kinyit, füst ki, gyerek le a mosógépről. Cucc ki, megnézem, mekkora a kár. Kicsit füst szagú az ágynemű, a gépben pedig gumi reszelék körben. Szuper. Újabb mosógép szart be, semmi gond, ezt végülis 3 éve vettük használtan 20.000 Ft-ért, a mosatás többe került volna. Ettől még nem vagyok valami boldog, mert nincs mosógépünk.

Közben jön egy bejegyzés értesítő az egyik számomra kedves társaságtól. Van egy kedves lányismerősöm, aki évek óta küzdött a rákkal. Sokszor legyőzte már és akkor mindig nagy volt az öröm. Egy ideje nem hallottam felőle. Pár napja írt egy másik ismerősöm, a hozzá talán legközelebb álló barátnője a csoportba, hogy küldjünk neki feltétel nélküli szeretetet, mert szüksége van rá. Mikor az értesítőt megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, azt hittem, azt fogom ott olvasni, hogy R. meghalt. Szerencsére nem. A poszt mellett még egy smiley is volt, gondoltam, csak egy újabb nehéz nap. Ma délelőtt viszont egy fotóról jött az értesítés és arról, hogy R., a nagy küzdő, az örökké vidám, cserfes, jókedvű lány már nem tudott vagy nem akart tovább küzdeni és éjjel örökre elaludt. Hihetetlen. Annyira hittük sokan, hogy minden rendben lesz, meggyógyul és boldogan élheti tovább az életét kisfiával és férjével, akivel néhány hónapja házasodtak össze. Nem így lett. Nagyon rossz érzés belegondolni. És abba is, hogy hónapok óta nem írtam neki, nem kérdeztem, hogy van, mert féltem a választól. Sokszor hallottam róla híreket, hogy megint kórházban van, aztán jobban, aztán megint kórházban. Most már talán jobb helyen van, ahol nincs tüdővíz leszívás és folyamatos fájdalmak.

A mi életünk azonban nem sok időt hagy arra, hogy csak úgy leüljek és elsirassak valakit, majd később, mikor már nincs itthon senki és nyugodtan meg tudom írni a bejegyzést.

Mikor túl vagyunk a hajfestésen és a mosógép kipakolásán, folytatnám a reggeli elkészítését (ekkor 11 óra van). Közben már hívtam Gábort, hogy mi a helyzet itthon, úgyhogy haza indult, mert hallotta a hangomon a világvégét. Nem tudom, elégszer írtam-e le, Bence mennyit sírt eddig. Sokat. Sikítva, hatalmas krokodilkönnyekkel.
Végre leülünk, hogy reggelizzünk. Szerintem kb. 4 kanállal evett a császármorzsából, mikor megérkezik Gábor. Utána már nincs evés, hurrá, megjött apa. Semmi gond, fél 12-kor úgyis aludni kell, mert fél 1-kor indulás a babaúszásra. Ágyba be, újra szoptatás-altatás. Gyerek kb. 2 perc után megunja és elkezdi mondani a szavakat, amiket már tud: Eddie, lámpa, gomba, apa, cápa, mama, autó. Elkezd kacagni és a karját a szája elé tartva vicces hangokat hallat, ettől megint kacag. Hallom, ahogy a facebook poszt megszületik a fejemben és közlöm Gáborral, hogy hamarosan be kell szereznünk egy doboz Xanaxot. Nem a gyereknek. Alvás nuku, gyerek ki, ó, apa mosógépet szerel, de szuper, nézzük meg, pakoljunk szét mindent, amit találunk. Elkezdem bepakolni az úszós motyót, Gábor felajánlja, hogy elviszi egyedül a gyereket úszni. Anya sír. A megkönnyebbüléstől. 12 óra van.