Hónapok óta húzom-halogatom a dolgot, hogy írjak róla, de most végre nekikezdek. Hosszú nap volt, így a bejegyzés is hosszú lesz.

Nem kertelek, életem legrosszabb és persze legjobb napja is volt egyben.

Eredetileg július 29-re voltam kiírva, viszont mivel mi egyáltalán nem gondoltuk, hogy ilyen hamar megfogan Bence, nem írogattam menstruáció időpontokat, így fogalmam sem volt, hogy pontosan honnan is kell számolnunk. Valamiért én úgy gondoltam, hogy Bence előbb fog érkezni. Kiszámoltam, hogy mi lenne a legideálisabb időpont és megbeszéltem Bencével (sajnos sok mást nem), hogy az lenne a legjobb, ha 12-én kedden születne, mert akkor pénteken mehetünk haza és akkor 9 napot leszünk együtt hármasban. Úgy tűnik, megértette, amit kértem.

2016. július 12-én reggel 5:30-kor arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz. Kimentem, rendbe tettem magam és jeleztem Gábornak, hogy mi a helyzet. Szerencsére nem 2 órával később történt, mert akkor már rég nincs itthon és a világ végéről jöhetett volna vissza. Így viszont nem igyekeztünk, lezuhanyoztam, összeraktam a maradék cuccot és 8:30 körül elindultunk a kórházba. Akkor még nem sejtettem, hogy ez bizony túl korán volt.

Nagyon dühös vagyok magamra utólag, hogy nem fogadtam meg egy ismerősöm tanácsát, aki azt mondta, mindenképpen fogadjak dúlát, mert ő tud mindent, segít, velem van. Nem, én azt majd tudom, nekem aztán simán megy majd minden, velem mindenki cuki lesz, nem kell fogadott orvos sem. Nem kell kismama jóga, sem relaxációs gyakorlatok, mert ez mind hülyeség. Ha újra kezdeném, biztosan másképp csinálnám, majd a végén leírom, hogyan.

Most, hogy jobban belegondolok, a szülésről szerintem fogalmam sem volt. Mivel úgy indultunk neki, hogy baba még nem maradt senkiben, így fel sem merült bennem, hogy lehetnek gondok. Ráadásul "szép nagy" voltam, szerintem a csípőm is széles, gondoltam, kipottyan az a gyerek. Hát nem pottyant.

Szóval 9-kor beértünk a kórházba. A kedves szülésznő azzal kezdte, hogy biztos bepisiltem, nem a magzatvíz folyt el. Persze, akár igaza is lehetett volna, hiszen tök általános az, hogy az ember bepisil (nem). Szerencsére jött egy doktornő, aki azért megnyugtatott, hogy nem ment el az eszem és nem lett hirtelen inkontinencia problémám, valóban a magzatvíz volt az. Na, akkor menjünk a ctg-re, nézzük meg, mi a helyzet. Semmi. Se egy fájás, se semmi, mintha nem is szülni jöttem volna. Persze mivel a magzatvíz elfolyt, így már pedig szülünk, úgyhogy irány a zuhany meg a szokásos előkészítés. Csodás volt...

Elfoglaltam a szülőszobát, ami egyébként valóban szuper volt, modern, tiszta, szupi kis szülőágy stb. Felvettem az undi szoptatós hálóinget. Na ezt sem így csinálnám még egyszer. Vennék az alkalomhoz illő szép hálóinget, amit aztán összevérezhetek, de legalább az elnyűtt fejemről készült fotókon a hálóing szép lenne és nem egy barack színű, zsiráfokkal nyomott csoda virítana rajtam.

És innentől vártunk és vártunk. Megvizsgált újabb és újabb orvos. Arra jutottak, hogy itt bizony semmi tágulás nincs, hát segítsünk rajta. Csak (dúla híján) azt elfelejtették megemlíteni, hogy ez mit is jelent, én meg, ahogy már korábban is írtam, egyáltalán nem néztem utána, mik a lehetőségek, így volt némi meglepetés... Zselé a méhszájra, ez majd segít a tágulásban. Hát segített. 12 körül tették fel, este 6-ig semmit nem tehettünk, vártunk. Hahaha. Vártunk. Egészen idáig semmi fájás nem volt, na utána jött a meglepetés. A zselé felrakásától számított fél órán belül 2 perces fájásaim lettek, amik 35-40 másodpercesek voltak. Ki lehet számolni, mennyit tudtam közben pihenni. A család nem bírt magával, Gábort hívogatták, hogy mi van már (tudom, aggódtak), én jobban örültem volna, ha mellettem lehet és nem telefonálgat. Húgom üzente, hogy a fájások között pihenjek, aludjak. Jó vicc. Abban a kb. 1 perc 20 másodpercben, ami jut két fájás között. Egyébként végül már olyan fáradt voltam, hogy tényleg elaludtam közben.

Ebben a csodában teltek az órák. Kint járkáltam a folyosón, fájásokkor kapaszkodtam a korlátba. Szegény Gábor próbált segíteni, de a 2 perces fájások nem azok, amik közben az ember jól viseli, ha simogatják a hátát. Legalábbis én nem viseltem valami jól, úgyhogy azt hiszem, Gábor sem a legszebb napunkként tekint július 12-re.

Szóval este 6-ig így telt az idő. Azt hittem, soha nem lesz vége a napnak. Akkor jött egy kedves anesztes, hogy segítsen kicsit rajtam egy kis epidurális érzéstelenítéssel. Ez is vicc. Érzéstelenítés. Hát ezt sem mondta senki, hogy ez nem érzéstelenít, csak csökkenti a fájdalmat. Mindegy, akkor örültem. Volna. Ha sikerült volna eltalálni a gerincemen a pontot, ahol be kell szúrni. Nem sikerült. Néhány próbálkozás után feladta (talán 3-4x szúrt gerincen egy gigászi tűvel a 2 perces fájások közepette) és hívott valaki mást. A valaki másnak, ha jól emlékszem, a második próbálkozása sikerrel járt, így legalább 1 órát nyertem. Ekkor 19:10 körül jártunk. Másikra már nem volt idő, úgyhogy újra 2 perces fájások. Szuper.

9 körül kezdtük a kitolást. Jó kis hagyományos fekvős módszerrel, ideális (nem). Eddigre már lecserélődött a teljes gárda, újabb szülésznő, szerencsére egy sokkal kedvesebb, újabb orvosok. Az én dokim egy rezidens lett, nagyon kedves, de volt egy nála nagyobb ember, aki megmondta, mi lesz. Mivel Bence nemigen igyekezett ki a világba (ezt bezzeg nem beszéltem meg vele), forgattak már minden irányba, hogy ki tudjon bújni. Hát nem tudott. Mint utóbb megtudtam, 1 óránk volt arra, hogy kibújjon. Mivel ez nem történt meg, roppant érzékeny módon közölte velem a nagy doki, hogy mivel az 1 óra letelt és a gyerek fején daganat van (???), irány a műtő. Azért azt megkérdeztem, miről is beszél, nem daganat volt az, csak dudor, mivel már elindult kifelé (már a haját is látták), de nem tudott tovább jönni. Mire idáig jutottunk, 16,5 óra telt el. Lekaptak rólam mindent és bevittek a műtőbe.

Nagyon nem akartam császárt, úgyhogy a hematológustól még papírom is volt róla, hogy csak hüvelyi úton szülhetek. Persze. Hát ez sem Bencét, sem az orvosokat nem hatotta meg, így 22:14-kor megkezdték a műtétet. 22:17-kor pedig megszületett az én kis csodám. Megmutatták egy pillanatra, aztán elvitték.

Ez a legeslegrosszabb dolog, ami történt velem életem során. Nem az egész napos fájdalom, hanem ez. Elvitték és csak egy puszira adták vissza. Ez volt az, amitől a legjobban féltem, ezért kértem papírt a hematológustól. Szerencsére Gábornak odaadták szőrkontaktra, ez is valami, de az én szempontomból azért nem sokat számít. Van már kórház, ahol ilyenkor is odaadják anyukának a babát. Ez nem az a kórház volt. Elvitték a kisbabámat, engem pedig betoltak a szobába, ekkor már 23:30 körül voltunk. Vége lett a napnak. Megszületett Bence. Nem lehetett velem, ahogy más anyukákkal a kisbabájuk. Ha délután szültem volna, még esetleg megkaphattam volna, így viszont csak reggel 6-kor. A kórházban van szoptatási tanácsadó, aki kihozza a babát az anyukájához, hogy minél előbb tudjon szoptatni, és ne a kórházi cukros vizet kapja (mert itt még ez van...). Na ez a szoptatási tanácsadó ebben az egy hétben volt szabadságon. Így nem volt, aki kihozhatta volna és éjszaka is volt, dupla szívás. Persze, fáradt voltam, de jobb lett volna, ha mellettem van.

És ígértem, hogy leírom, mit csinálnék másképp. Sokkal, de sokkal jobban utána járnék a lehetőségeknek. Beszélnék a pocakomban lévő babához. Egyfolytában. Megbeszélném vele, hogy mi lesz itt kint, hogy milyen az, mikor megszületik. Járnék olyan tanfolyamra, ahol a babával kommunikálunk, ahol megtanulunk ellazulni, azóta már láttam jópár ilyen módszert. Megkeresném azt a lehetőséget, ahol a legháborítatlanabbul lehet szülni, persze úgy, hogy legyen kórház a közelben. Esetleg keresnék olyan kórházat, ahol nem az a legfontosabb, hogy felvágják az embert (mert azért többet fizet a TB), hanem hogy az a kisbaba a neki legjobb körülmények között szülessen erre a világra. Nemrégiben láttam egy videót egy bábával szülésről, vízben. Annál szebbet még nem láttam. Ahogy kibújt a baba, már az anyukája kezében volt. Együtt lehettek. Az elmúlt napokban írta a szoptatási tanácsadó, hogy végre ebben a kórházban is bevezetik, hogy amikor a baba hüvelyi úton megszületik, azonnal az anyukájára teszik és 2 órán át így lehetnek. Csupaszon, magzatmázasan, megnyugtató közegben a nagy küzdelem után és nem egy csecsemős kezében, aki azonnal öltözteti, méricskéli a riadt újszülöttet. Na én így csinálnám.

Azért hogy ne legyen ilyen siralmas az egész, a vége jó lett! Van egy csodás kisfiam.