Bence nemrég múlt 20 hónapos. Ennyi idő telt el a szülés óta. Közel 2 év. Én egész jól belerázódtam az anyaságba, Bence egy kis csoda (a fülsiketítő sikításokat leszámítva), a családi életünk boldog, szóval minden szuper. Újra kezdek visszatérni a korábbi dolgaimhoz. 2013-tól folyamatosan tanulok valamilyen terápiás segítő módszert. Eddig a ThetaHealinget, december óta az Access Consciousness van soron. Az egyik februári képzési napon azonban rájöttem, hogy valamit tennem kell a szülésemmel. Amikor 20 hónap után elsírom magam attól, ha arról beszélek, hogy 16 órás vajúdás végén császármetszéssel emelték ki belőlem a kisfiamat és elvitték tőlem úgy, hogy csak 8 óra múlva láthattam, akkor ott el kell ismernem, hogy valami nem stimmel. Elkezdtem kutatni a neten szülés feldolgozással kapcsolatban. Találtam többféle lehetőséget a rezgésterápiától a pszichoterápiáig, de végül az Anyacsavaron talált cikk elvezetett Csomóné Lindmayer Katalinhoz, aki március 21-én vezeti a következő ilyen alkalmat. Kati mindenben kompetens, ami nekem fontossá vált az elmúlt 20 hónapban: szülésznőnek tanult, ő maga is dúla, sőt, még dúlaképzéseket is tart, szoptatásban és újrakapcsolódásban segíti a családokat és csak hab a tortán, hogy Theta Healing konzulens is. Biztos voltam benne, hogy ő az, aki segíteni fog nekem.

Itthon maximális támogatást kaptam a kérdésben, Gábor is látta, hogy bennem még nagyon nem csendesültek le a szüléssel kapcsolatos érzések. A környezetemben csak néhány emberrel osztottam meg, mire készülök, így, mikor egy nő (anya) ismerősömnek mondtam, kíváncsi vagyok, mi lesz holnap, mert egész napos szülés feldolgozó csoportba megyek, és ő majdhogynem flegmán odaveti, hogy "miért, azt fel kell dolgozni?", az jócskán szíven üt. Megfordul ilyenkor a fejemben, hogy mit várunk a férfiaktól vagy úgy általában véve a társadalomtól, ha a körülöttünk lévő anyák is így reagálnak egy olyan dologra, ami számunkra nyilvánvalóan fájdalmas kérdés.

Az akadályoztatás erősen munkált azért a sztoriban, úgy éreztem magam, mint a mesében, legalább 3 akadályt kellett vennem, mire végre eljutottam a március 21-i csoportterápiára (vagy minek is nevezzem). 

A bemutatkozás után elég hülyén érzem magam, mert kiderül, hogy a részvevők között csak nekem van gyerekem, ettől rögtön bűntudatom is támad, ahogy az elmúlt 20 hónapban már rengetegszer, amikor az én bagatell kis problémám felmerül. Mindannyian elmeséljük, miért vagyunk itt. Elmondom, hogy ami számomra feldolgozhatatlan, az az (azon kívül, hogy annak ellenére, hogy mennyit küzdöttem ellene, mégis császármetszéssel szültem), hogy a kisfiamat elvitték tőlem és 8 óra múlva kaphattam csak meg. Csak hogy jobban értsd, ez azt jelenti, hogy amikor kiemelték, megmutatták egy pillanatra és mikor letisztították, egy puszira még láthattam, aztán legközelebb reggel 6-kor. Se aranyóra, se egymásra hangolódás, se gyerek megnyugtatása az anyukáján, akiből 9 hónap után kiemelték a külvilágba. Ami nekem a legjobban fájt, az nem az, hogy én hogy éltem meg, hanem, hogy ő mit élt át azalatt a 8 óra alatt. 

A szülés során a legnagyobb trauma a szeparáció

Ezután Kati szinte azonnal arról kezd el mesélni, hogy a szülés során a legnagyobb trauma a szeparáció. Szeparáción értjük azt, mikor a kisbabát elválasztják az anyukájától, és az anyukát elválasztják a kisbabájától. Ez olyan mély és fájdalmas tapasztalás mindkettejük számára, hogy ez válik a traumák közül a legerősebbé, a legmélyebbé és legfájdalmasabbá. Itt már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Nem arról van szó, hogy beképzelem a dolgokat, nem picsogok és nyavalygok, nem túlérzékeny vagyok, egyszerűen szeparációs traumát éltem át. Hozzáteszem, ez nem csak a császáros anyukákkal történhet meg. Ha a kisbabát az anya akár csak 10 percre is nem látja, hallja, ha elviszik egy másik helyiségbe letisztogatni, megmérni, ugyanez történhet vele.

Azt tudtad, hogy a szülés és a születés nem akkor ér véget, amikor az anyából kibújik a kisbaba, és amikor egy testből láthatóan két test lesz? A szülés után az anyában és a babában olyan élettani folyamatok zajlanak, amelyek képessé teszik az anyát, hogy a kisbabájának a méhen kívüli életében segítője legyen, és amelyek a kisbabát képessé teszik arra, hogy adaptálódjon a méhen kívüli létre. Amikor ez megtörtént (a baba megtalálta a mellbimbót és szopni kezd), a kapcsolódás megindult, akkor van vége a szülésnek. Amennyiben ez a folyamat bármi miatt (koraszülés, szeparáció) sérül, az anya-baba egység sérül, erőszak történik. Kati egészen a kardfogú tigrisekig visszamegy a kérdéssel, ezek a folyamatok évezredek óta ugyanúgy zajlanak, a génjeinkbe vannak kódolva. A lényeg azonban az, hogy amint ez a szeparáció megtörténik, az anyában és a babában is olyan folyamatok indulnak el, amik borzasztóan károsak tudnak lenni mind a kötődés kialakulására, a szoptatásra és a baba egészségére nézve is.

Azon gondolkodtam, hogy leírjam-e pontosan, amit hallottam, már 2x kitöröltem, de leírom, részben azért, mert ez valamiféle napló nekem, részben azért, mert hihetetlenül érzékletes a leírás. Szóval egészen pontosan ez történik akkor, mikor a kisbabát elviszik: az anya szervezetében egy gyászfolyamat indul el. Ez a kardfogú tigris korában úgy néz ki, hogy megszületik a baba. Anya nem látja (hogy mozog), nem hallja (a hangját), azt érzékeli, hogy meghalt. Amikor a kórházban elviszik a babát, a tudatunk tudja, hogy hova viszik, a tudatalattink viszont nem erre reagál, hanem az ősi kódolásra. A hormonok pillanatok alatt megváltoznak. Amikor megszületik a baba, elindul az ösztön, hogy a méhen kívül is életben tartsam. Ha szeparáció történik (azt érzékeli a szervezet, hogy meghalt a baba), a hormonok megváltoznak és a szervezet az új élet létrehozására fordítja innentől az energiáit, a szoptatás beindulása ezért gátolva van, nehezebben fog menni. Ez utóbbira tökéletes példa vagyok én is, itt írtam a szoptatásról. Nekem hetekig kellett küzdenem azért, hogy Bence végül kizárólag anyatejes legyen (mondjuk, ha tápszerrel is kellett pótolni, már nem lehet kizárólag anyatejes). És hogy mi történik a babában? Vele ugyanaz történik. Nem látja, nem hallja az anyukáját, azt hiszi, az édesanyja meghalt. Azt mondják, alszik, de valójában túlélő üzemmódra kapcsol. Ha sír, az is sok energiát vesz fel, ezért válasz híján felhagy vele és azért, hogy túléljen, "hibernálja" magát. A babák kortizol (stresszhormon) szintje ilyenkor borzasztóan magas.

Kati ezt mondja: "A szülés/születés utáni szeparáció – a kisbaba és édesanyja elválasztása – széles körben bevett kórházi gyakorlat a mai napig. Ezen a fájdalmas és félelmetes tapasztalaton majdnem mindenki átesett. Mivel az egész társadalmat érinti, ezért kollektív traumáról beszélünk, tehát mindannyian érintettek vagyunk, a saját fájdalmunkat és félelmünket hozza elő. Ezért nem olyan egyszerű a megoldás, mint amilyennek látszik. Hatalmas pénzek mennek el szülőszoba kialakítására, műszerekre, eszközökre, gyógyszerekre, miközben itt van egy ingyen megoldás, amit azért nem tudunk megcsinálni, mert félünk. Ha ezeknek a beruházásoknak egy töredékét traumafeldolgozásra, továbbképzésre, gyakorlati műhelymunkákra lehetne fordítani, már sokkal egészségesebb lenne a társadalom." És ami engem a szülés óta kiborított, mert bár nem tudtam, de éreztem: "Született egy tanulmány, ahol azt figyelték meg, hogy azok a babák, akik az anyukájukkal együtt vannak az első órában, csak egy percet sírnak. Azok a babák viszont, akik szeparálva vannak, az első fél órában 16 percet, a második fél órában 18 percet sírnak. Ha tehát együtt tudnak lenni bőrkontaktusban, akkor a baba nem sír. A baba azért sír, mert szólongatja az anyukáját." Az idézett részek egy interjú részletei Katival, a teljes cikk itt:  http://szuletesmese.blog.hu/2016/02/18/meg_tudod_szulni

Amikor Kati elmondja, hogy a megszakadt folyamatot hogy lehet lezárni, megnyugszom. Valahogy ezt én ösztönösen így csináltam. A babát, amilyen hamar csak lehet, csupaszon (pelenkában) az anya fedetlen mellkasára kell tenni és hagyni kell, hogy ő találja meg a mellet és elkezdjen szopni. Emlékem nincs arról, hogy ez mikor történt meg, de biztos vagyok benne, hogy az elmúlt 20 hónapban megtörtént, hiszen volt jó néhány nap, mikor Bence nonstop cicin volt, hogy végre legyen annyi tej, amennyire neki szüksége volt. Amivel még a babát segíteni lehet a születés élménye feldolgozásában, az a sok-sok bőrkontaktus, hordozás, együtt alvás, összebújás, ezek szerencsére nálunk mind meg voltak.

Ami még engem is nagyon elgondolkodtatott, főleg a Theta Healing-es előéletem és a jó néhány átélt családállítás miatt, az az, hogy elhangzik, hogy a nő petesejtként már a saját anyja születését is átéli. Egy leánygyermeknek a magzati kor hetedik hónapjában van a legtöbb petesejt a petefészkében, így mikor a nagymamája az édesanyjával várandós vagy éppen az édesanyját szüli meg, akkor az ott átélt érzések-traumák már akkor beépülnek a sejtjeibe. Szuper...

Kati jól irányítja az eseményeket. Jön egy-egy "lazítós" időszak, amikor csak mesél, tanít a szülésről illetve a traumáról.

Trauma

A trauma jellemzője a klinikai szakpszichológia szerint: egy olyan esemény, ami kontrollvesztéssel, halálfélelemmel vagy életveszély érzéssel jár magammal vagy hozzátartozómmal kapcsolatban. Amikor valaki traumatizálódik, úgy éli meg, mintha semmi különös nem történt volna, de az lekerül a tudatalattiba. Onnan tudjuk, hogy valaki traumatizált, hogy ha az a téma, amely által ő traumatizálódott, felmerül, az ember például vihorászni vagy sírni kezd. A döbbenetes az, hogy erről már ma, az ülés másnapján meggyőződhettem. Egy ismerősömmel beszélgettünk a témáról és egyszercsak vihorászni kezdett. Rögtön felhívtam a figyelmét az előző nap hallottakra.
A trauma tünete lehet a depresszió és ilyen tünet lehet az emlékbetörés is.
Ami fontos, hogy a trauma nem gyógyul azzal, ha az ember újra és újra átbeszéli. A segítő beszélgetés jó, de nem alkalmas trauma oldására. Kati egyéni terápiával és a csoport terápiával tud segíteni a feldolgozásban.

Mikor a témában kutakodtam, találtam egy oldalt, ahol részletesen írnak a szüléssel kapcsolatos poszttraumás stressz szindrómáról. Nagyon jó abból a szempontból, hogy az ember felismerje/elismerje, hogy segítségre szorul, utána jöhet a feldolgozás. :)
A cikket itt találod: Poszttraumás stressz szindróma szülés után
A pszichiátria 1994 óta tekinti orvosi ténynek, hogy a gyerekszülés, illetve az ahhoz kapcsolódó fizikai és érzelmi trauma is kiválthat poszttraumás stressz szindrómát. Ez egy nagyon fontos szakmai felismerés volt, mert addig minden nőt, aki szülés után sokáig küzdött lelki problémákkal, egységesen szülés utáni depressziósként diagnosztizáltak, ennek minden következményével.

A lehetséges kiváltó okok közt persze szerepel a szülés módja. Nem döntő tényező - minden csoportból kikerülhetnek traumatizált és nem traumatizált nők is, azonban a sürgősségi császármetszés kiemelt kockázati faktornak számít a szülés utáni depresszió és a szülés utáni traumás tünetegyüttes szempontjából is. Ez nem véletlen: a sürgősségi császármetszések egy részére a teljesen nyilvánvaló közvetlen életveszély miatt kerül sor, és a császármetszésen így áteső nők mindegyike valós lehetőségként szembenéz a kisbabája halálával és a saját halálával is.

A traumatikus szülésekkor az apák is sérülnek.

A férfiak úgy vannak kitalálva, hogy védelmezzék a szeretett nőt, gyermeket, családot. Sokszor azt látják egy-egy szülésnél, hogy olyan dolgok történnek, aminek, ha a tizedét csinálná valaki a falakon kívül, már előtörne belőlük a vadász. Itt ezt nem tehetik meg, ezt sokan kudarcként élik meg, úgy érzik, mintha cserben hagyták volna a szeretteiket. Sok férfi ebből a helyzetből csak úgy talál megoldást, ha kimenekül belőle. Ezért is nagyon fontos a család egységként kezelése, és a szülésnél a családdá, anyává, apává válás transzformációjának támogatása.

Szülünk

A nap folyamán újra és újra közös és egyéni feladatot is kapunk. Az utolsó, mintegy lezárás, amikor a szülést kell eljátszani babával. Nem vagyok egy nagy szereplő típus, így előzékenyen mindig átengedtem a kezdési lehetőséget a többieknek. Azt gondoltam, ez a babás játék is mennyire gáz (nem szeretek közönség előtt olyan dolgot csinálni, amiben kicsit is sebezhetőnek látszhatok). Aztán mikor Kati a kezembe adta a babát, egészen átalakult ez az érzés is, rám nem jellemző módon képes voltam egy kis befelé fordulásra is. Teátrális leírást tőlem ne várjatok, eddig sem volt, nagy valószínűséggel nem most kezdem el. A testi érzetek mindenesetre érdekesek voltak. A méhem például egész nap fájt, a "szülés után" pedig a karjaimban éreztem az izommunkával járó elgyengülést-remegést. 

A csoport tematikájáról egy cikkben Kati ezt mondja: 
A tematika alapját Michaela Mrowetz traumafeldolgozó lépései határozzák meg, valamint az elmúlt évtized tanulmányai a szülés körüli időszak természetes folyamatairól, és rengeteg olyan elem van beleépítve, amit különböző csoportdinamikai módszerekből válogattam, tanultam az évek során. Hogy ezek közül intuitívan mit veszek elő, azt az adott csoport összetétele, dinamikája határozza meg. A feldolgozás alapja az a kiindulási pont, hogy a gyermek az anyához tartozik – akár egészséges, akár beteg, akár élő, akár halott. A gyermek a szüleihez tartozik. Minden körülmények között.

Hogy a többi csoportnál hogy zajlik, nem tudom, nálunk - mivel közben kiderült, hogy mind theta-sok vagyunk - a ThetaHealing is előkerült, elengedtük, amit el kellett és befogadtuk, amire szükségünk volt. Az egész nap egy csoda volt.

És ami közben itthon történt. Bence most először töltött egy egész napot Anya és Apa nélkül. Alig akart ebéd után elaludni, aztán mikor sikerült, akkor 3,5 órát aludt. Ez még akkor is ritkán történik meg, mikor velem alszik. A gyógyulás, ami a nap folyamán bennem végbe ment, rá is hatással volt.

Ha úgy érzed, hogy Neked szükséged lehet rá, hogy a szülésed feldolgozd, tudd, hogy a gyermekednek is szüksége van rá. Kati a születésmesén keresztül kisgyerekeknek segít a születésélményük feldolgozásában. Kérdések és válaszok játékos, mesés csoportos formában segítenek feloldani a születéskori nehézségeket, az elválást, és segítenek megtalálni a természetes, egészséges folyamatokat.

Ha kérdésed van, én is szívesen válaszolok, de nyugodtan keresd Katit. Én, kis naiv, mikor már azért sejtettem, hogy mi a helyzet, azért megkérdeztem tőle, hogy van-e nekem bármi gondom, amit fel kell dolgozni, érdemes-e nekem elmenni egy szülésfeldolgozó csoportba. Hahaha...  Egyébként ő jófej volt, nem tukmálta rám magát. Én viszont a nap végén azt mondtam, hogy minden nőnek végig kellene csinálnia egy ilyen napot. Ha még nem szült, azért, hogy tudja, amit tudnia kell, hiszen a szülés folyamatán is végig mentünk, ha pedig már szült, akkor azért. Segíts magadon és segíts a gyermekeden, hogy mindketten meggyógyuljatok.